Agatha Christie és az amigurumi

Régi mesékre emlékszel-e még: volt egyszer rég, volt egyszer rég... Hogy honnan jutott az eszembe ez a dal? Egyrészt, mert olyan babákat horgoltam mostanában, melyek első példánya a "régmúltba" nyúlik vissza. Így született újra-Cinor, akit sajnos nem sikerült ismét lefényképeznem (kapkodás, az utolsó percek kapkodása - jaj, de nem szeretem pedig). Ezért szerepeljen itt róla egy régi kép, ha már úgyis régi történetekről van szó:

 amigurumi egér-baba

A másik régi-baba pedig egy újra-Lukrécia:

 amigurumi nyuszi-baba

Másrészt, ami eszembe idézte a mondott dalt, nem más, mint az Agatha Christie-krimik hangoskönyv változatai, ugyanis ez a dal hangzik el az egyik lemezen bevezetőképpen. És épp ezeket hallgattam délelőttönként, horgolás közben, a körülöttem ülő némaságot elűzendő.  

Panda-banda :)

Ütögetem itt nagy bőszen a billentyűzeten a space-t, hogy jöjjön az ihlet, mint az a bizonyos anyuka az y-t a Brunella Gasperini-könyvben, de nem vagyok előrébb. Igaz, ő se volt. :) Mindegy is, a könyvet amúgy szeretettel ajánlom figyelmetekbe, meg a legújabb pandámat is, aki a Momo nevet kapta. Igen, itt szót ejthetnénk egy másik kedvenc könyvemről is, de a névadásban most is inkább a japán-szerelmem volt mérvadó. Momo, mint őszibarack. Valóban ilyen. Színre is, meg édességre is. Nekem legalábbis. Szóval ő az. Ott bal alul. :)

amigurumi panda-banda, 14 cm 

"Hanta és Pilicsí"

A Berg Judit - Pásztohy Panka párosnak köszönhetően pár napra megoldódni látszik az esti mizéria a meskönyvek körül, ugyanis a kétésféléves ugyanolyan lelkesedéssel fogadja Panka és Csiribí történeteit, mint a négyésféléves. Köszönet a kedves történetekért és a zseniális rajzokért, melyek miatt a lelkesedésből mi, szülők, sem maradunk ki. :)

Peace.

Csillaglesen hétmérföldes csizmában

Na, elolvastam. Mostmár akár írhatok is róla, mert elvégeztem a napok óta halogatott házimunkát is (porszívózni ugyanis nem tudok könyvvel a kezemben, bár gondoltam, hogy kifejlesztek rá egy technikát... :) )

A letehetetlen könyv, amit a gyerekkönyvtárban találtam a múltkor, nem más, mint Diana Wynne Jones regénye, A vándorló palota.

Nem csoda, hogy megakadt rajta a szemem, hiszen Mijazaki Hajao animéjét imádom. Mint általában a Mijazaki-filmeket. (Egy Mijazaki-film, A vadon hercegnője az oka annak, hogy elkezdtem felnőtt fejjel aminéket nézni.) Annak idején olvastam én a filmről, hogy adaptáció, de ez csak olyan Micimackó-féle tudás volt, hogy tudtam, de elfelejtettem. Kíváncsi lettem hát, nagyon.

Tudom, elcsépelt olyanról írni, hogy mennyire különbözik egy könyv a belőle készített filmtől. De itt számomra éppen ez volt a történet fő varázsa - hogy stílusos legyek. :)  Tudtam, hogy mi lesz a mese vége, de egy teljesen más úton jutottam el oda, mint a filmes élmény során. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki tudja, hogy hol rejti magában a gyermek-énjét. Aki pedig már elfelejtette, annak azért ajánlom, mert segít megtalálni. Annyi varázslat, kaland, humor és szerelem van ebben a könyvben, amennyire időről időre szüksége van a lelkünknek, hogy feltöltődjön. (Mert ma reggel, amikor kinyitottam az ablakot, és olyan köd volt, hogy szinte csöpögött az orromra, nem az jutott elsőnek az eszembe, hogy: A francba, utálom a ködöt!, hanem az, hogy lehet, hogy a Puszták Boszorkánya itt ólálkodik a közelben...) :)

Ui.: Betti, ha visszaviszem a könyvet a könyvtárba, szólok! :)))

Szerencsemalacok Újévre

Nagyon boldog vagyok, mert egy újabb csodaszép nyereménnyel büszkélkedhetem:

Panka ugyanis játékot hirdetett karácsony előtt a facebook-os illusztrációs oldalán, és mivel nagy rajongói-csodálói vagyunk rajzainak összcsaládilag, a nevezés adott volt. A játékban nekem kedvezett ismételten a szerencse! A srácoknak már megvolt a Panka-féle sorozatból az Iciri-piciri és A török és a tehenek, úgyhogy az újabb könyvet jó ismerősként, örömmel fogadták. És miután több link már nem fér ebbe a rövidke bejegyzésbe, búcsúzom is.
Holnap még jövök, aztán bújjék! :)