Na, elolvastam. Mostmár akár írhatok is róla, mert elvégeztem a napok óta halogatott házimunkát is (porszívózni ugyanis nem tudok könyvvel a kezemben, bár gondoltam, hogy kifejlesztek rá egy technikát... :) )
A letehetetlen könyv, amit a gyerekkönyvtárban találtam a múltkor, nem más, mint
Diana Wynne Jones regénye, A vándorló palota.
Nem csoda, hogy megakadt rajta a szemem, hiszen
Mijazaki Hajao animéjét imádom. Mint általában a Mijazaki-filmeket. (Egy Mijazaki-film, A vadon hercegnője az oka annak, hogy elkezdtem felnőtt fejjel aminéket nézni.) Annak idején olvastam én a filmről, hogy adaptáció, de ez csak olyan Micimackó-féle tudás volt, hogy tudtam, de elfelejtettem. Kíváncsi lettem hát, nagyon.
Tudom, elcsépelt olyanról írni, hogy mennyire különbözik egy könyv a belőle készített filmtől. De itt számomra éppen ez volt a történet fő varázsa - hogy stílusos legyek. :) Tudtam, hogy mi lesz a mese vége, de egy teljesen más úton jutottam el oda, mint a filmes élmény során. Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki tudja, hogy hol rejti magában a gyermek-énjét. Aki pedig már elfelejtette, annak azért ajánlom, mert segít megtalálni. Annyi varázslat, kaland, humor és szerelem van ebben a könyvben, amennyire időről időre szüksége van a lelkünknek, hogy feltöltődjön. (Mert ma reggel, amikor kinyitottam az ablakot, és olyan köd volt, hogy szinte csöpögött az orromra, nem az jutott elsőnek az eszembe, hogy: A francba, utálom a ködöt!, hanem az, hogy lehet, hogy a Puszták Boszorkánya itt ólálkodik a közelben...) :)
Ui.: Betti, ha visszaviszem a könyvet a könyvtárba, szólok! :)))
.jpg)
.jpg)
.JPG)
