"Postás bácsi, mondja drága..."

"Mért üres a postaláda mostanába?" meg aztán "Hol csatangol mostanába?" kérdezi Andris a Maszat-hegyen innen és túl, kíváncsian és higgadtan. Én is ezt kérdezem, kíváncsian, ám csöppet sem higgadtan. Ugyanis Bambusz eltűnt a Nagy Magyar Posta útvesztőjében-süllyesztőben valahol, valamikor, eggyel gyarapítva a "sosem derül már ki ez a talány"-ok számát. Hogy ki is hibázott itt tulajdonképpen. Szerintem ők, mert egy ajánlott levelet hogyan kézbesítettek ki úgy, hogy a címzett a színét sem látta, szerintük meg én, mert mostmár (!!!!) (mikortól, könyörgöm????, és ki tud erről????) nem kell az ajánlott levelet átvételkor aláíratni a címzettel. A borítékot csak akkor nem teszik be a postaládába, ha ezt megjelöljük az ajánlott küldemény feladóvevényén (levélszekrény útján nem kézbesíthető, rövidítése LNK, ami itt tehát nem linket jelent, pedig az egész postakócerájra leginkább ez a szó jellemző...). Szóval ha a levélről ordít is, hogy nem fér be a postaládába, akkor is tojnak rá, nem hagynak értesítőt, hogy menj érte a postára, mert ez a 10 Ft-os tétel (igen, TÍZ Ft plusz az ajánlott díjon kívül) hiányzik a postának. És még az dühít nagyon, hogy a heti kb. 3szori találkozásunk sem volt elég egyetlen postáskisasszonynak sem, hogy erről a változásról felvilágosítson, bár arra mindig volt egy kis idejük, hogy megemlítsék: kössek postaautót, postanyugdíjt vagy postalakást. Még annyit hozzá, hogy a címzett, a vásárlóm teljes mértékben megbízható.
Még egy kör hátravan, mert a feladástól számított 15 nap elteltével beadhatok egy "kerestetvényt" vagy mi az "anyámkínványt", és akkor még "megnézik, hogy mit lehet tenni". Köszi, tudom jól: Bambusz elég helyes volt ahhoz, hogy postaláda helyett valakinek a táskájában végezze.

Úgy elment a kedvem az egésztől............

Újra együtt

A nagy hallgatásoknak mindig oka van. Jelen esetben gyermekklinika, 6 nap a nagykisfiammal. Olyan felháborító, megalázó, normális körülmények között elképzelhetetlen dolgok történtek ott velünk, hogy amikor hazaértünk, napokig csak puffogtam, hogy így megírom, meg úgy megmondom mindenkinek. Eltelt pár nap, mostmár csak egy a fontos: felejteni, felejteni mihamarabb, túl lenni rajta. És örülni annak, hogy meg tudom adni a gyerekemnek, hogy együtt töltsük bent a szörnyű napokat. Mert egyedül nincs esélye egy 4 évesnek, még pl. megfürödni sem.
De mostmár itthon vagyunk, és megpróbálom felvenni a ritmust.